Kicsit megrökönyödtem, de nem nagyon. Mondhatni számítottam rá, mikor közeledtünk a házhoz, és megláttam a férfit és a nőt némán kertészkedni. Rőzséket kötöztek, sárguló leveleket sepertek halmokba a napos, meleg őszi hétvégén, amiben a kabát csak egy felesleges réteg, még izzaszt, csak a naptár állása szerint kötelező. A lányok küszködtek a szórólap bedobásával a szomszédos kerítésnél. Két postaládát is el kellett érniük, a nyílásba lehetőleg szemből bedobni az A5-ösre szabdalt papírt, ha valaki kinyitja, egyből lássa, hogy ez a színes lap nem a szokásos szórólap, ez egy egyszeri alkalom, egy szűk körnek, az utcában lakóknak szól csupán. Halloween séta az utcában, ez állt rajta, ha van kedvetek csatlakozzatok, aki fogadna minket, rakjon ki egy lámpást. Minden házhoz bedobtuk a kissé lejtős, egyirányú utcánkban, meg a három közben, ami innen nyílik, felfelé, pont alkalmasan a kismotorral való legurulásra balesetmentesen. Már az 50 darabban kinyomtatott lapok felétől megszabadultunk, amikor az egyik háznál, annál a szomszédosnál, találkoztunk az ottlakókkal, aki végülis, a mi szomszédaink is, legalábbis egy utcában lakunk.
A néma kertészkedők nem néztek ránk, vagyis tudtak úgy sandítani, hogy az lehetőleg ne tűnjön fel, és még véletlenül se keletkezzen szemkontaktus, ami esetleg ezt a nőt a két gyerekkel arra inspirálná, hogy odaszóljon nekik, át a kerítésen, a dróthálóson, lehetetlen mögötte elbújni. Nem is akaródzott szólni nekem hozzájuk, csak ne éreztem volna magam olyan hülyén a lányok küszködése közben. A kertészkedők kerítésén, bár tárva nyitva, ott a postaláda. A lányok minden bedobás után nyújtották tenyerüket egy pacsira. Mitévő legyek? A némák ott hajolnak pár méterre, erősen koncentrálnak a rőzsékre. Ha beküszködjük hozzájuk is a lapot, olyan mintha valami csínyt követnénk el, aminek még lesütött szemmel is tanúi lesznek, esetleg ránkförmednek, hogy mit akarunk? Ha nem dobunk be, csak félszegen tolom tovább a lányokat az utcán, akkor meg nekik magyarázkodhatok, hisz azt ígértem mindenki kap az utcában meghívót, felváltva helyezhetik be a postaládák szűk nyílásába, hol a pacsi?
Szólnom kellett hát, elővettem a bizalmaskodó hangnememet, a kedves, de azért visszafogott, nem túl tolakodó hangszínt, amikor kijött belőlem, nekem is idegen volt, főleg, hogy először szóltam ismeretlenekhez már régóta márketinges célból. Pedig nem porszívóügynökként róttam a környéket, csak egy kedves kis programot akartam ajánlani, megkérdezni, fogadnak-e itt sétáló gyerekeket, november 31-én sötétedés után?
Tudtam a választ, hogyne tudtam volna. „Mi nem tartjuk a Halloweent” – az ő hangszínüket nem csak idegenkedés, hanem némi megvetés is árnyalta, kellett nekem megszólalni, toszogattam volna inkább tovább a lányokat, valami hülye ürüggyel. Mondhattam volna, hogy ezekhez, ide már bedobtam én, menjünk tovább. Vagy hazudtam volna el a postaládát, talán nem veszik észre. De talán a lányok nem hallották azt a nemtetsző élt, amit én.
A halloween-i készülődésben nekem addig a mogorva válaszig eszembe sem jutott, főleg a gyerekek örömével feltöltődve a tervezgetés felett, hogy van ez a fajta megvetés is a sok egyéb között. Mióta ez az fúj-amerikai szokás idehaza is kezd honosodni, azaz a nemtetszők szerint betörni hozzánk, ellen kell állni. Van, aki Facebookon (párdon Metán) hozza mindenki tudomására véleményét és minden évben kiírja, hogy ő nem Halloweent tart, ő Halottak napját. Jólvanna, értjük. Ám manapság konzumemberként és kisgyerekes szülőként Halloweent azért nehéz kikerülni, ha már van, akkor miért ne hozzunk ki belőle valamit? Nekünk ad valamit a Halloween, pedig nem sok köze van idehaza a démonüldözéshez ennek az alkalomnak, valójában egy aranyos, őszi farsang. Egy nap, amikor be lehet öltözni, arcot festeni, együtt. Aztán tököt is lehet faragni, meg közösen játszani, találkozni, bulizni, örülni. Együtt, barátokkal, szomszédokkal, akik előtte lehet, hogy idegenek voltak, de ez kicsit összehoz.
Miért verzusz?
A Halottak napja is varázslatos, az november 2. és nem október 31., tehát a két ellenfél nem is feltéltelnül egy ringben vetekszik, csak közel van egymáshoz és a hosszú hétvégén összemosható. A keresztény, európai halottak ünnepe néma és szemlesütős, mint a kertészkedők, és néha egy kicsit mogorva, ma, ebben a szitáló esős hidegben pedig még nyálkás is. Visszafogott és általában szűk családi, legfeljebb a síroknál futnak össze a rokonok, ha épp ugyanakkorra időzítik a mécsesgyújtást. Gyönyörű élmény, főleg, ha az idő is szép, felnőttként, vagy fiatalként, amikor már értjük a jelentőségét, van már halottunk. A gyerekeknek, ahogy látom, inkább nyűg, a sírok között megkeresni az egyiket, valami bácsiét, aztán amott meg az a néni nyugszik, tudod. Ja nem is ott, hanem emitt, megint eltévedtünk, másik sor, másik parcella, ne mássz a sírkőre, hányszor mondjam! Nekik, a gyerekeknek, a mexikói verzió biztos jobban tetszene, az is arcfestős, hétemeletes oltárfabrikálós, bulizós, a Coco és az Élet könyve című Pixar-mesékből jött közelebb az európai kultúrkörhöz, a popkultúrúban pedig vígan keverik az angolszász démonüldözéses ünnepséget, a közép-amerikai, maja kultúrához is visszanyúló kétnapos megemlékezést. Halloweent mondanak, a halotti maszk viszont a La Catrinára, a mexikói halotti kultuszt szimbolizáló figurára utal. Az alábbi Robin Schulz számban például a bulizó berlini fiatalok mexikói halotti maszkjának semmi köze a halottak napjához, szimplán – 2014-ben még elterjed kifejezéssel élve -, hipszter.
Valamiért a Halloween megosztó. Szabad, azaz elfogadott például utálni, mert az idegenből jött. Senki sem mondja az ellenkezőjét, hogy le a Halottak napjával, mert az függetlenül attól, hány halottat tartunk számon, kegyeletsértésnek számít. A Halloweent szabad utálni, a vidámságot könnyebb, ahogy a gyerekzsivajt sem szereti mindenki, és a bulizó embereket. Valaki ilyenkor csöndet szeretne, és ez is érthető. Oláh Gergőt ebből a szempontból különösen megértem, én is herótot kapok, ha alvó gyerekre rácsönget valaki, függetlenül Halloweentől, de jövőre már biztos ő is előrelátóbb lesz, és üzemen kívül helyezi a csengőt, és bár azt nyilatkozta ma, hogy ők nem tartják, de azért öt gyerek mellett nem zárnám ki, hogy egyszercsak ők is ott találják magukat a szomszéd kapualjban csokit vagy csalunkat kiáltani.
