Neked mi jut eszedbe a kokárdáról? Katona Ágota, Párkányi Kornélia és Vörös L. Andrea hatkezesében három novellát olvasthatsz szavalókról, fehér ingbe öltözött fiúkról és lányokról, piros-fehér-zöld szalag után caplató anyákról és olyanokról, akiket megszúrt már a kokárda tűje.

Katona Ágota: Három tavasz

Alig tudok lépni a magassarkúban. Hömpölyög a tömeg, Petőfi szobra felé tartunk, a menet elején az osztálytársaim viszik a nemzeti színű szalaggal átkötött koszorút. Ünnepel az egész iskola. Tizenkilencedik századi ruhába öltözött fiúk tolakodnak közénk, az egyikük a kezembe nyom egy papírt. Első pont: ,,Kivánjuk a’ sajtó szabadságát, censura eltörlését”. Többen kiáltozzák, hogy legyen béke, szabadság és egyetértés, nem kiabálok velük, kímélem a hangom. Miközben a tizenkét pontot szorongatom, arra gondolok, vajon én is lehettem volna-e márciusi ifjú. Voltak-e a tömegben lányok, egyedül, mellükön kokárdával? Biztosan voltak, hiszen Petőfi kokárdáját Szendrey Júlia tűzte fel, sőt, a tanárnő szerint Júlia ötlete volt ez az egész kokárdásdi.

Hamarosan odaérünk a szoborhoz, tízen-húszan állnak előtte, a polgármesteri hivatal küldöttsége. A színjátszókör jelmezes tagjainak előadása után énH következem. Magabiztosan lépek fel a szobor talapzatára, úgy mondom el a Föltámadott a tengert, mintha fel akarnám tüzelni a tömeget az elnyomás ellen. Megtapsolnak. Leugranék, de félek, hogy kibicsaklik a bokám. Anya csak ünnepeken engedi meg, hogy magassarkút viseljek. Fellépni nem volt ilyen nehéz, a taps véget ér, még mindig ott toporgok a talapzaton. Egy elegáns néni jön oda hozzám, lesegít. Megdicsér, hogy szépen szavaltam, aztán azt kérdezi, voltam-e KISZ-tag. A rendszerváltás évében születtem, dehogy voltam, válaszolom, mire az éppen csak domborodó bal mellemre mutat. Ez nem kokárda, mondja, azonnal le kellene vennem a kabátomról, nem is érti, az osztályfőnök miért engedte meg, hogy így álljak ki a szobor elé. 2005-öt írunk, nem 1975-öt. Fogalmam sincs, miről beszél, nekem tetszik ez a fémkokárda, még egy arany Petőfi is van a közepén. Az egész iskolában senkinek nincs ilyen.

A néni közelebb hajol az arcomhoz, és megkérdezi, hányadik osztályba járok. Érzem a gyöngyvirágos kölnijét, a nagymamám pont ugyanilyet használ. Tizedikbe, felelem. Ha végzős lennél, már tudnád, mi az a FIN, ahol ezeket viselték, mutat rá ismét a fémkokárdámra. Megparancsolja, hogy kérjem el az érettségizőktől a történelemkönyvet, olvassam el, mit írnak a Kommunista Ifjúsági Szövetségről és a Forradalmi Ifjúsági Napokról, mit jelent március 21. és április 4., és aztán, ha még mindig jónak látom, hordjam csak büszkén azt az aranyozott Petőfit.

Párkányi Kornélia: Kokárda reggelire

Pedig milyen egyszerű lehetne ez.

Ha szuperanyu vagy, természetesen te varrod, az iskolai ünnepély napjára gondosan előkészíted. Ha nyúzott, a zárás előtti utolsó tíz percben boltba beeső dolgozó, hálásan gondolsz a marketingesekre, hogy kapod a bevásárlás mellé. A fenti opciók kiesésével reggel keresed a fiókban, dobozban, szekrényben, ahol lennie kellene, de ahol természetesen nyoma sincs.  A gyerek nyűgös, utálja az inget. Állítólag ebben a stratégiai pillanatban kellene hagyni, hogy ő gombolja be. Nézed, ahogy a keze kínlódik a kicsi gombokkal, az idő közben rohan, a busz meg elmegy. A fiad is tudja, ha lekésitek, a következővel nem értek be, az iskola a város másik végén van. A fejedben lassan emelkedni kezd a nyomás, a blúzod a hátadra tapad a rajta csorgó verítéktől, de nem adod fel, kell az a kokárda, a kicsinek is meg kell tanulnia egyedül felöltözni. Kár, hogy épp ma sietnél a negyedéves meetingre. A sminkedet felejtsd el, a kapkodva felvitt alapozó pont arra volt jó, hogy összekenje a hófehér anyagot. A szétizzadt szempillaspirál helyes kis koalát csinált belőled, de ma sajnos nem egy emós partira vagy hivatalos. A fiad egyre hangosabban sír, erre kapkodva begombolod az ingét, közben magad előtt látod, ahogy gyerekpszichológusok komplett társasága a fejét rázza. Most még a nyakkendő. Érdekes módon ezzel nincs gond, mióta azt mondta a tanító néni másodikban, hogy úgy néz ki vele, mint egy polgármester. Jöhet a lényeg, a kínok utáni megkönnyebbülés, a végre meglelt kis darab nemzeti kifejeződés felapplikálása. Biztosítótűt ide, cipő, kabát, sapka és végre indulhatunk! Szemeid előtt már elértétek a buszt, a gyerek beért az iskolába az utazás alatt csak mérsékelten meggyűrt öltözékkel, neked pedig még az értekezlet előtt sikerült kiszaladnod a mosdóba. Rózsaszín merengésedből hiperszenzitív porontyod sikolya ránt vissza a jelenbe, aki a tű látványára a takaró alá vetette magát. A húszmilliós kérdés: hogy győzöd meg autista fiadat arról, hogy a)nem fogod megszúrni, semmilyen körülmények között, b)nem, nem fogja a bőrén érezni a trikón keresztül? Amikor már kihordtál egy idegösszeomlást lábon, az elképzelhető legborzasztóbb anyának érzed magad és azon gondolkodsz, hogy tálalod ezt az osztályfőnöknek, a segítség onnan érkezik, ahonnan a legkevésbé várod. Egy plüssrepülő formájában, amivel a fiad épp a könnyeit törölgeti. A színek stimmelnek. Ugyan a tanárnő kissé furcsán néz majd, amikor meghallja a tanítványától, hogy ő egy „Március 15. Livery Cabin Crew Member”, ezt az ütközetet te nyerted.

Így mára lehet béke, szabadság, egyetértés.

Vörös L. Andrea: A vérfoltot eltakarja a kokárda

Ez volt az egyetlen ünneplős inge Rab Katának, ezt is a bátyjától örökölte, utálta, mert fiús. De csak ritkán kellett felvennie, évnyitón, évzárón és március 15-én. Talán jövőre már kinövi és kénytelen lesz apja vásárolni neki egy fehér blúzt, olyat szeretne, ami fodros. De most, a mai ünnepségre még ezt kellett húznia. Már attól is izzadt, ha a műszálas anyagra nézett, amit Szepi rángatott elő a közös szekrényből, egy fogason tartották a sötétkék lapszoknyával, és a méginkább utált fehér nájlonharisnyával. Amikor húzta a lábára, akkor derült ki, hogy azt már tényleg kinőtte, a harisnya ülepe combjának közepéig ért. Nem baj, akkor vedd le a bugyidat, és húzd a harisnyára, azt majd fent tartja, találta ki sebtében Szepi, ki tudja honnan vette ezt, de végülis működött, csak a nájlon érzete ott lent, az zavarta. Fészkelődött, ezért történt a baleset. Ne ficánkolj már, ripakodott rá a bátyja, ahogy rá akarta tűzni a kokárdát, így is elvétette, és a tűvel beleszúrt mellébe. Felsikított, ettől rettegett mindig is, legalábbis mióta iskolába járt, és minden évben fel kellett helyezni a kokárdát az ingre. Azt képzelte, ha megszúrja, akkor a lyuk miatt, amit ejt, sosem fog megnőni a melle.  Negyedikes volt, háromszor már megúszta. A fehér ingen a vére egy nem túl nagy foltot hagyott, pont akkorát, amit a kokárda plecsnije eltakart. Ne sírj már, ennyire nem fájhat, mondta türelmetlenül, de azért vigasztalón Szepi, felébreszted apát, menjünk már, ma fontos nap van, én filmezem az ünnepséget.  

Rohanni kellett, hogy ne késsenek el, így is a Rab testvérek lesznek az utolsók, ők esnek be a harmadik figyelmeztető csengőre, pedig ott laknak az iskola mellett, a kék panelház negyedik emeletén.

Szepi az iskolakapunál hanyagul megpaskolta Kata vállát, és eltolta balra. Az alsó osztályok a földszinten helyezkedtek el, a felsők az emeleten. Kata irigykedve nézett Szepi után, ő még feljebb ment, a harmadikra, a nyolcadikasok varázslatos birodalmába. A bátyja nem nézett már hátra kettesével szedte a lépcsőfokokat, utolérte két osztálytársát egy lányt és egy fiút, mindkettővel puszival köszöntötték egymást. Kata nézte őket, ahogy fiúk a lányokkal puszizkodnak, mert már nagyok és nem ciki egymással szóba állni. Elkullogott Rab Kata az osztálya irányába, egyedül volt már a folyosón az alsósok közül csak ő késett, mindenki más már áthúzta váltócipőjét, lepakolta kabátját, és a padba ülve várta az első óra kezdetét.

Kata nem sietett. Lassan hámozta le magáról a túlméretezett télikabátot, majd a kardigánt. Félve nézett le az ingre. Nem terjedt tovább a vérfolt, a kokárda takarásában maradt.

Belépett az osztályterembe, de Gizi néni megint megelőzte.

Rab Kata, horkant fel miközben tucatnyi kulcsot összetartó fagolyóbist az asztalra dobta. Gizi néni minden reggel így jelezte az órakezdést, nem volt elég az iskolacsengő fenyegető rikácsolása. Kata dermedten cövekelt le az ajtónál. A hátsó padba ültették a második félévre Keszeg Tamás mellé, átellenben, innen az osztályterem legtávolabbi pontjára. Mindenki jobban járt volna, ha az ajtó mellett az első pad szélső székén ülhetne, mert akkor nem kellene minden reggel végigcaplatnia a termen, a padok között, megzavarva a tanóra első perceit.

Osztály vigyázz, dörögte most Gizi néni, a negyedikesek pedig felpattantak. Rab Kata, jelents! Nem én vagyok a hetes – szabadkozott, de hiába. Gizi néni ellentmondást nem tűrőn szegezte rá tekintetét.

Jó reggelt kívánok. Ma március 14. szerda van, osztályfőnöknek jelentem az osztály létszáma 32, ebből hiányzó. Itt megakadt, és végigpásztázta a termet. Észrevett két lyukat a padok párosai között. Józsa Júlia és Kálmán Péter.

Üljetek le, Rab egyes, megtanulhatnád végre, hogyan kell rendesen jelenteni. Ki a hetes? Kata, miközben a jótanuló Kovács Cili hibátlanul elzengte a jelentés helyes szövegét – osztályfőnöknek tisztelettel jelentem – , elindult a helyére, megint azon kapta magát, hogy szúrja ott lent a harisnya, fészkelődve, furcsa kacsajárással lépdelt, osztálytársai mellett haladva egyre többen felfigyeltek a pipiskedő, kacsázó Rab Katára. Kuncogni kezdtek, összesúgtak, megzavarva Gizi néni mondókáját, arról, ami ma lesz, mégpedig a március 15-i ünnepség, hogy mikor, hányadik órában, ki, mit csinál, hova áll, mit szaval.

Rab, üljé’ már le, sziszegte Gizi néni. Az meg végre elért a helyéig, a szék nyomása a harisnyán egy kis megkönnyebbülést okozott odalenn. Keszeg elhúzódott tőle, a fura lánytól, aki sokszor büdös is, és nem olyan, mint a többi, hosszú hajú, csitt-csattos, copfos, jószagú, és nem ilyen szedett-vedett , fiú-, vagy sokkal nagyobb ruhákban jár. Keszeget már így is csúfolják miatta a többiek, mert vele kell mindig párban lennie. Ma is egymás mellett kell majd végigállniuk az ünnepséget, a sor végén, Gizi néni árgus szemei, a fagolyóbis vészjósló kocogtatása mellett. Gizi néni hátul kíséri őket, elöl megy a napközis tanár a jótanulókkal, a kedves, és halkszavú Bori néni.

Hátul, hogy mindenkit jól lásson, hajtja őket az osztályfőnök. Ha nagy a zsivaj és a káosz, csak megcsörgeti a kulcscsomót, és máris rendeződnek a sorok. Ha pedig ez sem elég, Rab Kata csak karnyújtásnyira van. Nem fog szólni senkinek, még ha szólna is, ki hinne neki? Ha hinne is, semmi következménye nem lenne. Az apja úgysem tesz panaszt. Éjszaka dolgozik, délelőtt alszik, délután a kék panelház aljában időzik, a Hörpintő kocsmapultjánál. Szokta látni Gizi néni, bár ők két házzal arrébb laknak, a zöldben, de férje is lejár délutánonként a Hörpintőbe, amíg le nem megy érte.

Rabékért nem kár. Ők arra születtek, úgy vélte Gizi néni, hogy szolgálják a tekintélyét. Kata előtt a bátyját is ő tanította alsóban, abban az osztályban is katonás rendet tudott tartani, Szepin meg az pár folt, nem is biztos, hogy tőle volt, lehet, hogy apjuknak járt el a keze, vagy az övének a csattja.

Rab Kata ma mégsem Gizi nénitől félt, pedig lett volna rá oka. Ma attól rettegett, hogy bal melle nem fog soha megnőni. Nemsokára itt lenne az ideje, és hallott már olyat, hogy vannak lányok, akiknek csak az egyik oldalon nő. Stírölte a felsősöket, a hatodikos lányok csúcsosodó pólóit, és alig várta, hogy rajta is végre legeltessék a szemüket a fiúk, végre lányként nézzenek rá, őt aztán nem zavarná ha megszólnák a csúcsos póló miatt. Büszkén hordaná, nem görnyedne, mint a legtöbbjük, hanem épp ellenkezőleg, kihúzná magát. A kokárdás akciójával bátyja tönkretette jövőjét. Nem akart felemás melleket.

Emésztette magát, és ez percekre elvonta a figyelmét a kényelmetlen harisnyáról. Az első óra után osztályonként vonultak a díszterem felé, kígyózva helyezkedtek el a krétával kijelölt vonalak mentén. A negyedikesek a félkör alakú színpad jobb szélére kerültek, ő pedig a sor legvégén Keszeg és Gizi néni társaságában állta végig az ünnepség megszokott menetét. A Szózatot énekelték először, aztán az igazgató mondott beszédet. A Nemzeti dalra Kovács Cilit jelölték ki, a szőkehajú, szép parkettafonással fonott hajú lány fodros blúzban, fekete szoknyában és kopogós cipőben fellépdelt a félkör alakú színpadra Bori néni mellől, egy hetedikes magasságához igazította a mikrofonállványt.

Kata sosem figyelt a versek szövegére, a Himnuszt is csak tátogta, ahogy a Szózatot. Ezeket negyedikre kívülről kellett fújni, neki a szavak a dal ritmusában álltak össze valami egészen más értelemmé, mint amit valójában jelentettek. Smajdan sírí hód is, száhám odra ahej, ezeket dünnyögte magában. Kovács Cilire most mégis jobban figyelt, mint szokott, a blúzának fodraira és a hosszú fonataira, ahogy keretezték a kokárdáját. A Nemzeti Dalt biztos hallotta már Kata, csak nem érdekelte, most Kovács Cili irigyelt makulátlansága miatt mégis eljutottak füléig a verssorok. Rabok legyünk, vagy szabadok? Hallotta. Rabok voltunk mostanáig. Kárhozottak ősapáink. Róla, róluk szól, és lassan eljutott tudatáig is, a nevének súlya van. Hisz ő Rab Kata. A magyarok istenére esküszünk, rabok tovább nem leszünk, folytatta Kovács Cili, és erre egy mélyebbről jövő fájdalom telítette el Rab Kata szívét. Lenézett ingére, felsikított, erre Gizi néni a fagolyóbissal reflexből oldalba vágta.

Kovács Cili hallotta a sikítást, de nem értette miért zúg az egész nézőközönség. Ő nem látta, hogy a kivetítő épp Gizi nénit mutatta, ahogy egy kulccsomóval oldalba vágja azt a kócos kislányt, akinek az ingén a vérfoltot már nem takarta a kokárda.

Borítókép: Alicia Lara

Katona Ágota kokárda március 15 nemzeti ünnep novella olvasnivaló Párkányi Kornélia Telekom Kraft Vörös L. Andrea